Államvédelmi Hatóság (ÁVH): politikai rendőrség Magyarországon 1948-1956 között. Az állambiztonsági szervezet felett a tényleges ellenőrzést és irányítást az MDP Politikai Bizottsága, személyesen Rákosi Mátyás gyakorolta. A szervezet hadiüzemeket működtetett, internálótáborokat tartott fenn, egységei karhatalmi és őrfeladatokat láttak el. Besúgói hálózatot épített ki az országban, nyílt nyomozásokat kezdeményezett, meghatározó szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és lefolytatásában. Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségeiről és különösen durva módszereiről, ami csak fokozta a szervezet iránti gyűlöletet a lakosság körében. 1953. július 21-én, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején különállását megszüntették, és betagozódott az egységesülő Belügyminisztériumba. A forradalom idején ezért is volt általános ellenszenv és gyanú a rendőrség iránt. Az ÁVH feloszlatását 1956. október 28-án Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be. Feladatait A forradalom leverése után egy ideig a karhatalom, majd a kádári konszolidáció idején a rendőrség állambiztonsági osztályai vették át.Államvédelmi Hatóság (ÁVH): politikai rendőrség Magyarországon 1948-1956 között. Az állambiztonsági szervezet felett a tényleges ellenőrzést és irányítást az MDP Politikai Bizottsága, személyesen Rákosi Mátyás gyakorolta. A szervezet hadiüzemeket működtetett, internálótáborokat tartott fenn, egységei karhatalmi és őrfeladatokat láttak el. Besúgói hálózatot épített ki az országban, nyílt nyomozásokat kezdeményezett, meghatározó szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és lefolytatásában. Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségeiről és különösen durva módszereiről, ami csak fokozta a szervezet iránti gyűlöletet a lakosság körében. 1953. július 21-én, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején különállását megszüntették, és betagozódott az egységesülő Belügyminisztériumba. A forradalom idején ezért is volt általános ellenszenv és gyanú a rendőrség iránt. Az ÁVH feloszlatását 1956. október 28-án Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be. Feladatait a forradalom leverése után egy ideig a karhatalom, majd a kádári konszolidáció idején a rendőrség állambiztonsági osztályai vették át.
Bády István: Esztergom város polgármestere a második világháború befejezését követő években. Egy szentgyörgymezői tősgyökeres parasztcsaládból származott, a kisgazdapárt tagja volt. 1946-tól a fordulat évéig Esztergom polgármestere. 1950. július 6-án mondott le az őt ért támadások miatt. 1956-ban a Nemzeti Tanács elnöke.
Décsi Gyula: 1919-ben született. 1945 és 1950 között magas beosztásokat töltött be a politikai rendőrségen, 1945 októberétől őrnagy, 1947 decemberétől alezredes. 1948-ban a BM ÁVH nyílt nyomozási alosztályának a vezetője lett. Részese volt több jelentős koncepciós politikai per - többek között a Mindszenty- és a Rajk-per - lebonyolításának. 1950-ben az ÁVH Vizsgálati Főosztályát vezette, majd június 23-án kinevezték az Igazságügyi Minisztérium államtitkárává. 1951. január 27-étől 1952. november 14-ig a miniszter első helyettese, ezután 1953. február 2-ig igazságügy-miniszter volt. A Péter Gábor és más volt államvédelmi vezetők ellen indított koncepciós eljárásban már 1953. január 16-án őrizetbe vették, decemberben kilencévi szabadságvesztésre ítélték. 1957-ben, perújítási eljárás során, ezúttal a törvénysértő eljárásokban való részvétele miatt, többek között hamis tanúvallomások kikényszerítésének vádjával nyolcévi börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését felezve szabadlábra helyezték. Az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségének vezetőjeként ment nyugdíjba. 1990-ben hunyt el.
Dégen Imre: mérnök, c. egyetemi tanár, a vízügyi szolgálat vezetője. 1910-ben született. Mérnöki tanulmányait a prágai és a bécsi műegyetemen végezte (1934). Műszaki tevékenységét magánmérnöki irodákban kezdte. 1945-ben Csepel Mérnöki Hivatalának vezetője és az újjáépítés műszaki irányítója. 1945-től az Országos Földbirtokrendező Tanács tagja és a földreform végrehajtásának műszaki vezetője volt. 1946-tól részt vett a szövetkezeti mozgalom megszervezésében: a Földművesszövetkezetek Országos Központjának (FOK) egyik szervezője és végrehajtó bizottságának tagja, majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyettes vezérigazgatója, a Magyar Országos Szövetkezeti Központ vezérigazgatója (1948-tól) és 1955-ig a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) igazgatóságának elnöke. 1955-től a vízügyi szolgálat vezetője, előbb mint főigazgató, majd 1968-tól az Országos Vízügyi Hivatal (OVH) elnöke. Árvízvédelmi kormánybiztosként irányította az 1965. évi nagy dunai árvíz és az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz elleni védekezést. Vezetése idejére esik a vízügyről szóló 1964: IV. tc. megalkotása és ennek szellemében a vízkészletek mennyiségi és minőségi védelmének megszervezése. 1970-től c. egyetemi tanár és 1972-től a Vízgazdálkodási Tanszéki Csoport vezetője. 1975-ben nyugalomba vonult, de tudományos munkásságát folytatta. Munkásságához fűződik a korszerű, egységes vízügyi igazgatás szervezetének kiépítése és megerősítése, a magyar vízgazdálkodás távlati fejlesztési koncepciójának kialakítása és a tervezés alapjául szolgáló Országos Vízgazdálkodási Keretterv kidolgozása, a Kiskörei (Tisza II) Vízlépcső és a csatlakozó öntözőrendszerek megépítése és a vízügyi szakemberképzés továbbfejlesztése, az UNESCO nemzetközi hidrológiai továbbképző tanfolyamának szervezése. 1977-ben autóbaleset áldozata lett.
Gerő Ernő: kommunista politikus. 1898-ban született. Politikai pályája a Szocialista majd Kommunista Ifjúmunkás Szövetségben kezdődött. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadseregben katona. 1919 végén Bécsbe menekült, itt, majd Pozsonyban, Bukarestben, Budapesten kommunista pártszervező volt. 1922-ben Budapesten fegyházbüntetésre ítélték, 1924. nov. 18-án kiadták a Szovjetuniónak. 1936-39-ben Spanyolországban a köztársaságiak oldalán harcolt, szerepe volt sokaknak a szovjet titkosszolgálat kezére juttatásában. A II. világháború alatt a Kominternben D. Z. Manuilszkij tanácsadója volt, a magyar kommunista párt képviselője. Irányította a hadifogságba került magyar hadifoglyok antifasiszta nevelését. 1945 után Magyarországon kulcsszerepet kapott a kormányzásban, a gazdasági ügyekkel kapcsolatos döntésekben. Kereskedelem- és közlekedésügyi (1945), közlekedésügyi (1945-49), pénzügy- (1948-49), állam- (1949-52), belügyminiszter (1953-54), miniszterelnök-helyettes (1952-56). 1949-52-ben a Népgazdasági Tanács elnöke. 1949-53-ban Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal tagja volt annak a titkos csúcsbizottságnak, amely teljhatalommal irányította az országot. 1954-56-ban a Központi Vezetőség Gazdaságpolitikai Bizottságának elnökeként irányította a Nagy Imre által bevezetett reformok felszámolását célzó politikai akciókat. Rákosi Mátyás leváltása után, 1956 közepétől 1956. okt. 25-ig a Központi Vezetőség első titkára volt. 1956. okt. 23-án rádióbeszédében durván támadta a forradalmat, elutasított minden engedményt. Felelős az orosz csapatok behívásáért. 1956. okt. 25- én leváltották minden tisztségéről. A Szovjetunióba menekült. Visszatérése után (1960), az MSZMP Központi Bizottságának augusztusi ülésén felelőssé tették az 1948-1956 között elkövetett törvénytelenségekért, a politikai torzulásokért, kizárták a pártból. Nyugdíjas éveiben fordítói munkát végzett teljes visszavonultságban. 1980-ban hunyt el.
Gimes Miklós: újságíró, politikus. 1917-ben született. 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, s a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. januárjában tért vissza Budapestre, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy idegi Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formázója. Az 1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955 májusában a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP), s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztalinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. okt. 23-án üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, okt. 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság, novemberben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok nov. 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt, s sztrájkokat szervezett ellene. Dec. 5-én letartóztatták, a Nagy Imre per III. rendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték, és 1958-ban kivégezték. 1989 májusában rehabilitálták.
Gomulka, Wladyslaw: lengyel politikus. 1905-ben született. 1926-tól az illegális Lengyelország Kommunista Pártja, majd 1942-től az utódpárt, a Lengyel Munkáspárt tagja. A Központi Bizottság (1942-48) és a Politikai Bizottság (1944-48) tagja. A miniszterelnök első helyettese (1944-49) és a Központi Bizottság főtitkára (1945-48). Mivel nem volt hajlandó mindenben alávetni magát Sztálin akaratának, 1948-ban "jobboldali nacionalista elhajlás" vádjával eltávolították a pártvezetésből. 1951 nyarán kizárták a pártból és letartóztatták, Sztálin halála után szabadult 1954 decemberében. 1956 augusztusában vették vissza a LEMP-be, s októberben a KB 8. plénuma ismét a párt első emberévé választotta (1956-70). 1970-ben az áremelések miatt tiltakozó fegyvertelen tömegbe lövetett Gdanskban (sokan életüket vesztették). Emiatt posztjáról néhány nappal később leváltották és nyugdíjazták. 1982-ben hunyt el.
Háy Gyula: drámaíró, műfordító. 1900-ban született. Középiskoláinak elvégzése után a Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztosságán dolgozott, majd rövid szegedi tartózkodás után Németországba emigrált. Itt először Drezdában, majd Berlinben volt díszletfestő és díszlettervező. Hitler hatalomátvétele után Ausztriába emigrált, ahonnan az 1934-es szocialista felkelésben való részvétele miatt kiutasították. Néhány hónapos zürichi tartózkodás után 1935-ben a Szovjetunióba utazott, s ott maradt a háború végéig. Moszkvában főleg filmforgatókönyvek írásával foglalkozott, néhány művét ki is adták oroszul és más nyelveken. 1945-ben visszatért Magyarországra, ahol egymás után mutatták be az emigrációban írt darabjait. 1948–50-ben a filmgyárban fődramaturg, majd 1951-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a dramaturg-tanszakot vezette. Egy ideig tagja volt az Írószövetség vezetőségének is. 1955–56-ban Nagy Imre revizionista csoportjához tartozott. 1955-től ő volt az ellenzéki írócsoport nézeteinek legmarkánsabb képviselője, különösen az Irodalmi Újság hasábjain megjelent cikkeivel. 1957-ben hatévi börtönre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult. 1964-ben végleg elhagyta az országot. 1965-ben a svájci Asconában telepedett le, itt töltötte élete utolsó évtizedét. 1975-ben hunyt el.
Herbert, Zbigniew: lengyel író, költő. 1925-ben született. Résztvevője az 1956. október 23-i budapesti eseményeknek. 1974-ben Nobel-díjra jelölték. 1998-ban hunyt el.
Kádár János: Kádár János a 20 .századi magyar történelem egyik meghatározó alakja. 1956 után az 1980-as évek közepéig az ország első számú vezetője. 1912-ben született. 1930. szept. 1-jén részt vett a nagy budapesti tömegtüntetésben. 1930 szeptemberétől a kommunista párt tagja. 1933-ban több társával együtt letartóztatták és októberben kétévi fegyházra ítélték. 1943 februárjától a párt vezető titkára. 1943 júniusától a feloszlatott kommunista párt utódjaként létrejött Békepárt vezetője. Magyarország német megszállása (1944. márc. 19.) után az általa vezetett Központi Bizottság kezdeményezte a Magyar Front létrehozását. Miután a szovjet csapatok a németek kiűzése után elfoglalták Budapestet, a főváros helyettes rendőrfőkapitánya 1945 áprilisáig. 1945 áprilisától az MKP Központi Vezetősége titkárságának tagja. 1945 májusától a Politikai Bizottság és az MKP Nagybudapesti Bizottságának titkára, 1946-48-ban az MKP Központi vezetőségének főtitkárhelyettese. 1948. aug. 5-től 1950. jún. 23-ig belügyminiszter. 1949-ben részt vett a Rajk-per előkészítésében. 1950 májusától a Központi vezetőség Szervező Bizottságának tagja és a párt- és tömegszervezetek osztályvezetője. 1951. április végén letartóztatták, májusban minden tisztségétől és testületi tagságától megfosztották. Az ellene folytatott vizsgálatot a Farkas Mihály vezette, Kiss Károlyból és Kovács Istvánból álló bizottság irányította. Péter Gábor személyes közreműködésének eredményeként elismerte az ellene felhozott vádakat. 1952 decemberében a Legfelsőbb Bíróság koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélte. 1954 júliusában szabadon bocsátották. 1956 júliusában az MDP Központi Vezetőségének, Politikai Bizottságának és a Központi Vezetőség Titkárságának tagja lett. 1956. okt. 25-én az MDP Központi Vezetőségének első titkárává választották, okt. 28-án a Központi Vezetőség Elnökségének elnöke lett. 1956. okt. 30-tól nov. 4.-ig (nov. 1-től csak névlegesen) a Nagy Imre-kormány államminisztere, látszólag azonosult a forradalommal. 1956. okt. 30-tól az ekkor létrehozott MSZMP Intéző Bizottságának tagja. 1956. nov. 1-jén Münnich Ferenccel a budapesti szovjet nagykövetségre ment, majd eltűnt Budapestről. 1956. nov. 2-3-án Moszkvában több kommunista ország állami és pártvezetőivel tárgyaltak a magyarországi helyzetről. 1956. nov. 2-3-án Ny. Sz. Hruscsov szovjet pártvezető a J. B. Titóval folytatott Brioni-szigeteki tárgyalásai során elfogadta Tito javaslatát, hogy a szovjet fegyveres beavatkozás eredményeként hatalomra kerülő rendszer vezetője Kádár legyen. 1956. nov. 4-én a Hruscsovval történt ungvári találkozó után Szolnokra érkezett, ahol Münnich Ferenc már megkezdte az ellenkormány táborának szervezését. 1956. nov. 4-én Szolnokon Kádár vezetésével alakult meg az ún. forradalmi munkás-paraszt kormány. Nov. 7-én egy szovjet harckocsikból és páncélosokból álló konvojjal érkezett Budapestre. Ezután létrehozták az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságát, melynek elnöke lett. 1957. februártól júniusig az MSZMP Központi Bizottságának elnöke és mint szervező titkár 1957-63-ban a Titkárság tagja. 1957. júniusától az MSZMP Politikai Bizottságának tagja és a Központi Bizottság első titkára. 1958. jan. 28-tól 1961. szept. 13-ig államminiszter. 1957. után meghirdette az ún. kétfrontos harcot, de társadalmi bázis hiányában - hatalma megszilárdulása érdekében - lényegében a rákosista erőkre támaszkodott. 1958-ban, többszöri ígérete ellenére, szovjet nyomásra hozzájárult Nagy Imre perbe fogásához, elítéléséhez és kivégzéséhez, mellyel nemzetközi felháborodást váltott ki, és személyét hosszú időre nemzetközileg kiközösítetté tette. Az 1956-os forradalom leverését követő leplezetlen terrort az 1960-as évek első felében fokozatosan megszüntette és ehelyett a diktatúra finomabb formáit alkalmazta. Az 1970-es évek elejétől a többi kommunista országtól eltérő, viszonylagosan liberális politikája és az ország gazdasági-társadalmi helyzetének javulása eredményeként az addigi elutasító nyugati álláspont személyével szemben fokozatosan megváltozott, annak ellenére, hogy Kádár is hozzájárult az 1968-as Prágai Tavasz katonai leveréséhez. Az 1970-es évtized közepétől politikája és személye nemzetközileg egyre nagyobb elismerést kapott. 1985 márciusában az MSZMP XIII. kongresszusán a Központi Bizottság főtitkárává választották. A Szovjetunióban a Gorbacsov hatalomra kerülése után bekövetkezett változásokra már nem volt képes alkotó módon reagálni, ugyanakkor nem akart tudomást venni a rohamosan romló magyarországi gazdasági-társadalmi helyzetről sem. Ekkor már az MSZMP-n belül is, de főként kívülről többen követelték lemondását, ő viszont továbbra is ragaszkodott hatalmának megtartásához. 1988 májusában az MSZMP országos pártértekezletén kihagyták a Politikai Bizottságból és nem választották meg a párt főtitkárának, ehelyett a hatalommal nem járó pártelnöki tisztséget kapta meg. 1989. májusában pártelnöki tisztségéből és központi bizottsági tagságából is fölmentették. 1989. júl. 6-án hunyt el.
Kiss Sándor: őrnagy, 1956-ban a Magyar Honvédség 7. gépesített hadosztályának törzsfőnöke. Mecséri helyettese a tragikus október 26-i sortűz alkalmával az esztergomi hadosztályparancsnokságon.
Losonczy Géza: újságíró, politikus, államminiszter. 1917-ben született. Debrecenben végzett egyetemi tanulmányai idején kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1935–1936–ban az egyetemi Márciusi Front egyik vezetője és a Tovább c. lap szerkesztője. 1939-től a KMP tagja, 1940-től a Népszava munkatársa. 1941-ben letartóztatták, kiszabadulása után illegálisan a pártsajtóban és az értelmiségi szervező munkában dolgozott. 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, majd Révai József helyettese mint államtitkár a Népművelési Minisztériumban. A sztálinista terrorszervezet őt is börtönbe juttatta hamis vádak alapján a Rajk-perben. 1954-ben Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult ki. A börtönkörülmények, a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak, betegen kórházban ápolták. Kapcsolata Nagy Imrével rendszeressé vált azután is, hogy a Magyar Nemzet főmunkatársa lett. Mikor Nagy Imrét megfosztották minden tisztségétől, Losonczy központi szerepet töltött be az ellenzéki kommunisták mozgalmában. A Petőfi-kör szervezője, az író-memorandum egyik megfogalmazója. A Petőfi-kör sajtóvitáján ő volt, aki először ejtette ki Nagy Imre nevét. Csatlakozott az 1956. október 23-án tüntető tömeghez. Tagja lett az 1956. október 31-én megalakult MSZMP Intéző Bizottságának. Nagy Imre október 30-án államminiszterré nevezte ki. A szovjet támadáskor, november 4-én, a Jugoszláv Követségen kért menedéket feleségével dr. Haraszti Máriával és Anna lányával. Innen hurcolták el családjával együtt Romániába. 1957 áprilisában visszaszállították Budapestre. Ő lett volna a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, de még a tárgyalás előtt decemberben a börtönben – tisztázatlan körülmények között – meghalt.
Magyar Dolgozók Pártja (MDP): A Magyar Dolgozók Pártja sztálinista irányvonalat követő kommunista párt volt Magyarországon 1948 és 1956 között, amely 1948. július 22-én alakult a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülésével, amely egyben az MSZDP megszűnését is jelentette. A párt elnöke kezdetben, 1950-ig a szociáldemokrata Szakasits Árpád volt. A tényleges hatalom azonban a kommunista Rákosi Mátyás kezében volt. A pártfőtitkár-helyettesi tisztséget Marosán György töltötte be. A Magyar Dolgozók Pártja az 1956-os forradalom idején alakult Magyar Szocialista Munkáspárt néven működött tovább a forradalom után.
Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ): A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, vagy MEFESZ ifjúsági szervezet volt 1956-ban, amely megtörve a kommunista ifjúsági szövetség egyeduralmát, kulcsszerepet töltött be a forradalom követeléseinek kidolgozásában, a forradalom és szabadságharc hangulati előkészítésében és elindulásában. 1956. október 16-án jött létre, amikor a szegedi egyetemisták kiváltak a hivatalos kommunista ifjúsági szervezetből, a DISZ-ből.
Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága: 1956. október 28-án alakult meg az ELTE központi épületében a volt pártellenzéki értelmiség befolyása alatt álló szervezetek (Írószövetség, Újságíró Szövetség (MÚOSZ), Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, NÉKOSZ, Petőfi Kör stb.) összefogó testületeként. Vezetői: Ádám György és Markos György.
Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány: A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kommunista rezsim restaurációjára és a szovjet megszállás visszaállítására Kádár János vezetésével megalakult kormány volt az 1956-os forradalom idején, amely kezdetben a Nagy Imre vezette kormányokkal egyidejűleg, megbízás nélkül működött, majd a szovjet csapatok november 4-i inváziójakor átvette a tényleges hatalmat az országban. Megalakulása helyéről sokan (gúnnyal) "a szolnoki kormány" néven emlegették. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1956. november 7-én tette le az esküt az Országházban. A kormány később sok változáson ment keresztül és 1958. január 28-ig volt hivatalban.
Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP): 1956. október 31-én a Magyar Dolgozók Pártjának feloszlatásával párhuzamosan, annak utódszervezeteként új hatalmi tényező született. A bolsevik típusú Magyar Szocialista Munkáspárt e naptól kezdve 33 éven keresztül a hatalom kizárólagos birtokosának számított, egészen 1989 őszéig, amikor monopolisztikus állampárti hatalma megszűnt, s önmaga felszámolásával minden akadályt elgördített a demokratikus rendszerváltás elől.
Maléter Pál: katonatiszt, honvédelmi miniszter. 1917-ben született. 1940-től 1942-ig a Ludovika Akadémia növendéke. 1944-ben mint hadnagy a Vörös Hadsereg fogságába került. A partizániskolát elvégezve osztagparancsnok lett. 1945 után a hadseregben végzett szolgálatot, kitűnő előmenetellel a vezérkarban. 1956-ban a forradalom oldalára állt. 1956 októberétől tagja a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi bizottmányának. 1956 november 2-án Nagy Imre Vas Zoltán javaslatára, aki még mint parancsnok emlékezett a fiatal katona tehetsége műveleteire, honvédelmi miniszterré nevezte ki. Maléter volt a kormány egyetlen pártonkívüli minisztere. November 3-án este Tökölön, a szovjet hadsereg főhadiszállásán Kovács István vezérkari főnök és Erdei Ferenc miniszterrel együtt ő vezette a tárgyalást a szovjet csapatok visszavonulásáról és a Varsói Szerződés felbontásáról. Az épületet csak ő nem hagyhatta el. A Nagy Imre-perben halálra ítélték. Nagy Imrével, Gimes Miklóssal egy napon hajtották végre a halálos ítéletet.
Mecséri János: 1920-ban született. dolgozott. 1941-ben belépett az MSZDP-be, 1943-tól tagja volt a Vasasszakszervezetnek. 1948 novemberében önként jelentkezett tiszti iskolára, a tanfolyam elvégzése után századosként Esztergomban és Tatán teljesített szolgálatot. 1950-től 1952-ig Moszkvában, a Sztálin Akadémián tanult. Ennek elvégzése után nevezték ki 1954-ben az esztergomi 7. gépesített hadosztály parancsnokának. 1956. október 23-án parancsra több alegységét Budapestre küldte a rend fenntartására, október 30-ig biztosítási és objektumőrzési feladatokat láttak el. Október 26-án személyesen irányította Esztergomban a felkelők által elfoglalt épületek visszaszerzését. Október 27-én Csolnokra és Szentendrére rendelt ki csapatokat. Október 28-án tizenöt ÁVH-st látott el tartalékos tiszti igazolvánnyal. Október 30-án Budapestre rendelték, itt azonban nem kapott megfelelő eligazítást. Ekkor fölkereste Maléter Pált, akit kérésére tájékoztatott a szovjet csapatok budapesti elhelyezkedéséről, megkezdett kivonulásukról. Másnap kinevezték a budai körzet parancsnokának. Felsőbb parancsra egységei felderítették, elfoglalták és őrizték az ottani ÁVH-s objektumokat. November 1-jén ugyancsak parancsra egységeivel lezáratta a Budapestre vezető utakat. November 2-án kinevezték a Kormányőrség parancsnokává. November 3-án ő vezette azt a biztosító részleget, amely Tökölről a Parlamentbe és vissza kísérte a szovjet delegációt. Útközben ellenőrizte a Juta-dombnál lévő tüzelőállást. Aznap este mint a magyar küldöttség kíséretének parancsnokát fegyverezték le és ejtették foglyul a tököli szovjet parancsnokságon. Első fokon 1958. augusztus 14-én szervezkedés vezetése vádjával halálra ítélték. Ezt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa 1958. november 13-án jogerőre emelte. November 15-én kivégezték.
Mikojan, Anasztaz Ivanovics: örmény származású szovjet kommunista politikus. 1895-ben született. Ügyes pártapparátcsik volt, aki már Lenin idejétől részt vett a legfelsőbb szovjet vezetésben és Leonyid Iljics Brezsnyev uralma idején bekövetkezett haláláig túlélt minden hatalomváltást. A Szovjetunió államfőjeként, önként vált meg a politikától 1965-ben. Egyike volt azoknak a szovjet politikusoknak, akiket az 1956-os forradalom idején Magyarországra küldtek tárgyalni. November 1-én élesen ellenezte Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkár és az SZKP Politikai Bizottsága döntését, hogy fegyveres erővel fojtsák el a magyar forradalmat. 1978-ban hunyt el.
Mindszenty József: esztergomi érsek, bíboros, Magyarország hercegprímása. 1892-ben született. 1919. okt. 1-től zalaegerszegi plébános, férfi- és női zárdát, iskolákat, egyesületeket, nyomdát alapított. Címzetes apát (1924), pápai prelátus (1937). 1944. márciusától veszprémi püspök. Apor Vilmos, Shvoy Lajos püspökkel, Kelemen Krizosztom főapáttal közös emlékiratban Szálasihoz folyamodott, hogy ne tegye ki a Dunántúlt az utóvédharcok pusztításainak. A nyilasok ezért 1944. november végén Sopronkőhidán bebörtönözték, ahonnan 1945. március végén a csendőr fegyőrség megszökésekor szabadult. XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki (1945. szept.). Az 1945-ös nemzetgyűlési választások ügyében a püspöki karral együtt körlevelet adott ki, mely ellen a koalíció pártjai tiltakoztak. 1946-ban bíborossá nevezték ki. Ellenezte a népi demokratikus reformokat, különösen az iskolák államosítását (1948. jún. 16.). Mindenekelőtt hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmények gyanúja miatt 1948 decemberében letartóztatták; a népbíróság tanácsa koncepciós perben életfogytiglani fegyházra ítélte, azonban egészségi állapotára való tekintettel egy idő után a felsőpetényi püspöki nyaralóban tartották házi őrizetben. 1956. okt. 31-én a forradalom és szabadságharc oldalára állt katonák Budapestre hozták. Nov. 3-án rádióbeszédet mondott, amelyben a földreform felülvizsgálására célzott. Nov. 3-ról 4-ére virradó hajnalon az USA budapesti nagykövetségén menedéket kért és kapott; ezután tizenöt évig itt tartózkodott. 1971 őszén végleg elhagyta Magyarországot, Bécsben telepedett le. VI. Pál pápa 1973-ban lemondásra szólította fel; miután ezt megtagadta, a pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. Körutat tett az USA-ban. A bécsi irgalmasok kórházában halt meg 1975-ben, Mariazellben temették el. Hamvait 1991. május 4-én helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilika prímási sírkápolnájában.
Mosonyi Emil:1910-ben született, vízépítő mérnöki oklevelét 1934-ben a József Nádor Műegyetemen szerzi. Előbb az Öntözésügyi Hivatal (később Vízügyi Hivatal) munkatársa, majd a VIZITERV-nél folytatja pályáját, melynek később igazgatója. Megvalósult fő művei ebből az időszakból, melyek tervezését irányította: a békésszentandrási és a tiszalöki vízlépcső. 1952-ben Kossuth-díjat kapott. 1953-1957 között az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen a II. számú Vízépítési Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Ugyanebben az időszakban a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke, az MTA levelező tagja. 1956. október 31-én tartott egyetemi tanácsülésen Mosonyi Emilt az Oktatók Ideiglenes Forradalmi Bizottságának tagjává választják, melynek elnöke dr. Taky Ferenc gépészkari egyetemi tanár. A Kádár-kormány megalakulása után az egyetemi oktatóknak a forradalmi időkben tanúsított magatartását a Művelődési Minisztérium saját hatáskörben vizsgálja. Ennek eredményeként Mosonyi Emilt 1957. június 25-én azonnali hatállyal elbocsátják. Indoklás: alkalmatlan az ifjúság nevelésére. 1957-1964 között az OVF, illetve az OVH munkatársa, Dégen Imre főigazgató mellett - ahogyan ő mondja - a súgólyukban ül. Életének ebben az 1964-ig terjedő időszakában részt vesz tanulmányok készítésében arról, hogy hogyan lehetne a hazai folyókat, köztük a Dunát, hasznosítani környezetvédelmi szempontból kedvező vízi szállítási útvonalként, illetve megújuló energiaforrásként. Döntési pozícióba sohasem került. 1964-ben a FAO (Food and Agricultural Organisation, az ENSZ egyik szervezete) kéri fel szakértőnek, Afrikába, melyről a zárójelentést a FAO római székhelyén írja meg. Itt éri a felkérés a Karlsruhei Egyetem megüresedett egyetemi tanári állásának betöltésére, melyet elfogad, és már nem tér vissza Magyarországra. Ez a cselekedet akkoriban disszidálásnak számított, ezért a bíróság távollétében teljes vagyonelkobzásra ítéli (melyet végrehajtottak), továbbá négy és fél évi börtönbüntetésre ítéli (melyet nem tudtak végrehajtani). Megfosztják akadémiai címétől is. 1964-től a Karlsruhei Egyetem Vízépítési és Kultúrmérnöki Intézetének igazgató professzora. A rendszerváltozás eredményeként Mosonyi Emil 1991-től az MTA rendes tagja. 2006. március 15-én Széchenyi-díjas.
Nagy Imre: 1896-ban született. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1945-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.
Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF): az 1953-ban létrehozott egységes vízügyi szervezet csúcsszerve. Ekkor az országot 12 vízrajzi egységre bontva megalakulnak a területi szervezetek, a vízügyi igazgatóságok. Az egységes vízügyi igazgatásába tartozott a vizek tervszerű hasznosítása, az ár- és belvízvédelem, valamint a vízimunkák és vízilétesítmények műszaki tervezésének, kivitelezésének, üzemeltetésének irányítása.
Péter Gábor: magyar kommunista politikus, aki főszerepet játszott az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, és ezekben az években az ország egyik leghatalmasabb embere volt. 1906-ban született. A munkásmozgalomba az 1920-as évek végén kapcsolódott be. 1931-ben belépett a kommunista pártba. Részt vett a Vörös Segély és a magyar szakszervezeti ellenzék tevékenységében. 1943-ban a Békepárt vezetőségi tagja lett. 1945 januárjában kinevezték a budapesti rendőrség Politika Rendészeti Osztálya vezetőjének. Ezután gyorsan emelkedett, az ÁVO majd az ÁVH vezetője lett. 1952-ben leváltották tisztségeiből, kizárták a pártból is, majd 1953. január 3-án letartóztatták. A következő évben a Katonai Felsőbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa azonban 1957-ben 14 évre szállította le a büntetést, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. 1993-ban hunyt el.
Rajk László: politikus, miniszter. 1909-ben született. 1930-ban kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba, 1931-ben a KMP tagja lett, s még ebben, valamint a következő évben is letartóztatták. 1936-ban a párt utasítására Prágába távozott. Innen 1937-ben Spanyolországba ment és a Nemzetközi Brigád magyar zászlóaljának politikai biztosaként harcolt a fasizmus ellen. A spanyol köztársaság bukása után 1939-ben Franciaországban internálták. 1941-ben pártutasításra hazatért, ám itthon letartóztatták és elítélték. 1944 szeptemberében kiszabadult, a párt Központi Bizottságának titkára, a Magyar Front egyik vezetője lett. Az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és irányítója volt. 1944-ben a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, innen tovább Münchenig hurcolták, ahonnan 1945. máj. 13-án tért haza. 1945 után az MKP Központi Vezetőségének, Politikai Bizottságának és titkárságának tagja; 1946. márc. 20-tól 1948. aug. 5-ig belügyminiszter, majd 1949. máj. 20-ig külügyminiszter. 1949. máj. 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták. 1956. október 6-án ünnepélyesen temették el a Kerepesi temetőben.
Rákosi Mátyás: a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, miniszterelnök. 1892-ben született. A Tanácsköztársaság idején kereskedelmi népbiztoshelyettes (márc. 21.–ápr. 3.), a szociális termelés népbiztosa (ápr. 3.–jún. 24.). Részt vett a Vörös Hadseregnek a cseh intervenció elleni harcaiban; a Vörös Őrség országos parancsnoka (júl. 20–31.) volt. A Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába emigrált , ahol internálták, majd kiutasították. 1920-tól a Szovjetunióban a Kommunista Internacionálé (Komintern) végrehajtó bizottságának munkatársa, 1921-től titkára. 1924 végén Magyarországra küldték illegális pártmunkára. A KMP bécsi I. kongresszusa (1925. aug. 18–25.) a központi bizottság tagjává választotta. 1925. szeptemberében letartóztatták, előbb statáriális, majd a nemzetközi tiltakozó mozgalom hatására polgári bíróság elé állították, amely 8 és fél évi fegyházra ítélte (1926. aug. 4.). Büntetésének letelte után nem engedték szabadon, a Tanácsköztársaság idején folytatott népbiztosi tevékenységéért ismét bíróság elé állították. Életét a nemzetközi tiltakozó mozgalom mentette meg, életfogytiglani fegyházra ítélték. A szovjet kormány kezdeményezésére a cári csapatok által zsákmányolt 1848–49-es honvéd zászlókért cserébe kiadták a Szovjetuniónak (1940. okt. 31.). 1941–44-ben a Szovjetunióban élő magyar kommunista emigráció vezetője volt. A magyar hadifoglyok között folyó antifasiszta politikai munkát irányította, szerkesztette a moszkvai Kossuth Rádió adásait. 1945. januárjában tért haza, az MKP főtitkára lett. A Nemzeti Főtanács tagja (1945. nov. 2.–dec. 7.), miniszterelnökhelyettes– államminiszter(1945. nov. 15.–1949. szept. 5.). Az MKP-MSZDP egyesülése (1948. jún. 13.) után az MDP főtitkára, majd 1953. júniusától a párt első titkára. A Minisztertanács elnökhelyettese (1949. szept. 5.–1952. aug. 14.), a Minisztertanács elnöke (1952. aug. 14.–1953. júl. 4.). A népi demokratikus forradalom győzelméért, a proletárdiktatúra kivívásáért, a szocialista építés megkezdéséért folyó harc időszakában a párt népszerű vezetője volt. A munkáshatalom megteremtése után személye körül kultuszt alakított ki, súlyos politikai hibákat követett el. Szektás irányvonala a politikában, dogmatikus állásfoglalásai az ideológiában, gazdaságpolitikai voluntarizmusa katasztrofális károkat okoztak, megrontották a párt és a tömegek kapcsolatát. Döntő felelősség terheli a törvénysértő perekért, amelyeket kezdeményezett, és amelyeknek ártatlan emberek tömegei, köztük a munkásmozgalom harcosai sorra estek áldozatul, ártatlanul. A szocialista építés során elkövetett hibáit az MDP Központi Vezetőségének 1953. jún. 27–28-i ülése bírálta meg. A jobboldali elhajlás elleni harcra való hivatkozással megkísérelte a szektás-dogmatikus politika visszaállítását (1955. márc.). Mivel gátolta a törvénysértő bírósági eljárások felülvizsgálatát, igazolni igyekezett korábbi hibás cselekedeteit, útját állta a szektás-dogmatikus politika következményei felszámolásának, az MDP Központi Vezetőségének 1956. júl. 1–2-i ülése leváltotta első titkári tisztségéből és kizárta a Politikai Bizottságból. 1956. júliusától 1971-ben bekövetkezett haláláig a Szovjetunió élt. A forradalom leverése után párttagsági jogait felfüggesztették. Az MSZMP Központi Bizottságának 1962. aug. 14–16-i ülése tevékenységének, magatartásának mélyreható bírálata alapján kizárta a párt tagjai sorából.
Szilágyi József: 1917-ben született. 1938-ban tagja lett az illegális kommunista pártnak. 1940 tavaszán letartóztatták, és társadalmi rend felforgatásának vádjával három év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1944. március 15-én szabadult, ezt követően a háború végéig bujkált. 1944 végén Debrecen rendőrkapitánya, majd a kommunista párt megbízza az országos rendőrkapitányság megszervezésével. 1947–1949 a pártközpont katonai, karhatalmi osztályának a vezetője, 1948-tól az MDP Központi Ellenőrző Bizottság tagja. Miután 1949-ben megkérdőjelezte a Rajk és társai elleni vádak megalapozottságát, tisztségeiből leváltották, a következő évtől vállalati osztályvezetőként dolgozott a Terményforgalmi Vállalatnál. 1953 után Nagy Imre köréhez csatlakozott, 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1953-tól a Budapesti Műszaki Egyetem esti tagozatos hallgatója gépészeti szakon. 1956. október 13-án a barátok és bajtársak nevében ő búcsúztatta a néphadsereg rehabilitált főtisztjeit az újratemetésen. Október 22-én részt vett és felszólalt a műegyetemi nagygyűlésen. A forradalom első napjaiban a BM Budapesti Főosztályán Kopácsi Sándor mellett dolgozott. Tagja volt annak a Nagy Imréhez közeli személyekből álló csoportnak, amely október 27-én felkereste a miniszterelnököt, hogy meggyőzze őt a politikai irányváltás szükségességéről. Október 28-a után Széll Jenővel megszervezte, majd vezette Nagy Imre miniszterelnöki titkárságát. November 4-én családjával együtt a jugoszláv követségre menekült, 22-e után őt is Romániába internálták. Snagovban tartóztatták le 1957. március 27-én. A vizsgálat során a nyomozók kérdéseire megtagadta a választ, szenvedélyesen védte igazát, éhségsztrájkot folytatott. A per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott, ezért tárgyalták ügyét vádlott-társaiétól elkülönítve. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. április 22-én – a Nagy Imre-pertől elkülönítve – szervezkedés kezdeményezése vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 24-én kivégezték.
Szuszlov, Mihail Andrejevics: 1921-ben lépett be a kommunista pártba. Az 1930-as években aktívan részt vett a Sztálin által vezényelt párton belüli tisztogatásokban. 1944 és 1946 között a párt Központi Bizottsága irodájának elnöke Litvániában. 1947–48-ban a KB agitációs és propagandaosztályának vezetője, 1948–49-ben a külkapcsolatok osztályát vezette. 1947-től haláláig a propaganda, az ideológia és a kulturális élet felügyelője. 1949 és 1951 között a Pravda főszerkesztője. 1941-től tagja a Központi Bizottságnak, 1952–53-ban, 1955 júliusától haláláig az SZKP KB Politikai Bizottságának (Elnökségének). 1956 júniusában Szuszlov volt az, aki kétértelmű moszkvai üzenetet adott át a magyar pártvezetésnek, amely szerint Rákosinak maradnia kell, de Kádár Jánost is be kell emelni a vezetésbe, mint a nép emberét, és mint nem zsidó származású pártembert. Szuszlov kiemelte, hogy túl sok a zsidó a magyar vezetésben, kifejezve azt az SZKP-ben akkor uralkodó véleményt, hogy ha "nemzeti káderekkel" erősítik a magyar pártvezetést, le lehet szerelni a fokozódó belpolitikai elégedetlenséget Magyarországon. Szuszlov október 24-31 közt és novemberben újra Magyarországon járt, más szovjet vezetőkkel együtt és fontos szerepe lehetett a szovjet álláspont alakulásában.
Sztálin, Joszif Visszarionovics (1878-1953): grúz származású szovjet diktátor, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára. A világtörténelem egyik legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. A Szovjetunióban a Lenin által kiépített kommunista diktatúrája alatt valamennyi ellenzéki mozgalom működését tiltotta, az ellenzék tagjait pedig üldözte, nevéhez fűződik a világ egyik legnagyobb megsemmisítőtábor-rendszere, a Gulág kiépítése. Kísérlete a bolsevista szovjet rendszer egész világra való kiterjesztésére Magyarország számára tragikus következményekkel, megszállással és az 1956-os forradalomba torkolló diktatúrával járt együtt, de a hidegháborúknak is előzményei közé tartozik. Sztálin kemény kézzel irányította a nemzetközi kommunista szervezeteket is, még a mozgalmon belül is hajtott végre politikai tisztogatásokat; ezekért és a nevéhez fűződő személyi kultusz miatt még kommunista utódai is elítélték. 1878-ban született. Már nagyon fiatal korától forradalmi tevékenységet folytatott, ezzel vállalta gyakran akár az életveszélyt is. Többször bebörtönözték illetve száműzték, a papi szemináriumból pedig kirúgták. Ebben az időszakban több álnevet is használt, volt Koba (=rettenthetetlen) is, és ekkor kapta a Sztálin (=acélos) nevet is, amit élete végéig megtartott. Az 1917-es, Nagy Októberi Szocialista Forradalom és az azt követő polgárháború aktív részese, sikeres katonai parancsnok. Lenin halála után, 1922-től az SZKP KB főtitkárának választották. Ekkortól folytatta a „proletárdiktatúra” kiépítését. Határozottan és céltudatosan leszámolt minden ellenzéki mozgalommal, mind a kommunista rendszer vélt ellenségeivel, mind saját környezetében azokkal, akikről úgy vélte, veszélyeztetik abszolút és egyeduralkodói hatalmát. Sztálin Budapest díszpolgára volt, ezt a címet a fővárosi képviselőtestület 2004 áprilisában titkos szavazással visszavonta.
Történelmi Igazságtétel Bizottság: 1988-ban, a rendszerváltozás reményének első pillanatában alakult meg a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB). Alapítói az 1956-os forradalomban való részvételükért bebörtönzött, meghurcolt értelmiségiek voltak.
Varsói Szerződés: Az európai szocialista országok úgynevezett „védelmi katonai-politikai szervezete”, a Varsói Szerződés 1955. május 14-én jött létre, a szovjet csapatok Kelet-Európában történő további állomásoztatása céljából. A szervezet 1991-ben szűnt meg.
Veres Péter: író, politikus, publicista. 1897-ben született. 1914-től részt vett az alföldi agrárszocialista mozgalmakban, tagja lett a Földmívelő Egyletnek, melynek könyvtárában szerezte meg műveltségének alapjait: olvasta a Népszavát, Marx, Engels, Zola, Anatole France, Gorkij, Rousseau, Tolsztoj műveit. A Tanácsköztársaság idején a balmazújvárosi földosztó bizottság, a munkástanács és a községi direktórium tagja lett. 1919. májusában román hadifogságba esett. 1920-ban, hazatérésekor a Tanácsköztársaság alatt folytatott tevékenységéért egyévi fogházra ítélték Debrecenben. 1930-tól jelentek meg a parasztsággal és a földkérdéssel foglalkozó írásai a baloldali és haladó lapokban (Népszava, Föld és Szabadság, Századunk, Korunk, Gondolat, A Mi Utunk, Válasz, Kelet Népe). 1931-ben részt vett az MSZDP országos kongresszusán. 1937-ben már a Márciusi Front egyik vezetője, a népi írók által rendezett balatonszárszói konferencia egyik szónoka volt (1943). Szenvedélyes hangú publicisztikai írásokban nyilvánított véleményt a kor legégetőbb társadalmi kérdéseiről (földkérdés, német veszély, népi-urbánus ellentét, a magyarságért, a nemzet sorsáért érzett felelősség). 1945-49 között a nemzeti parasztpárt elnöke volt. 1945 márciusában az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke lett, tevékeny irányító szerepet játszott a földreform végrehajtásában. Az 1956 előtti kollektivizálási politika hibái ellenére is a mezőgazdaság szövetkezetesítését támogatta. 1954–56-ban az Írószövetség elnöki tisztét töltötte be. A Hazafias Népfront Elnökségének tagja (1968). 1970-ben hunyt el.