A régi-új rendszer véres születése
November 7-én a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány letette az esküt. A szovjetek támadása után ismét általánossá vált a sztrájk Magyarországon. November 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amely az ellenállás központja lett. November 22-én Nagy Imre és társai elhagyhatták a jugoszláv nagykövetséget, de a szovjetek elfogták, és Romániába deportálták őket. A munkásság, az értelmiség és a diákság határozottan kiállt a forradalom eszméi és céljai mellett. Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Nem csak Budapesten, de több vidéki nagyvárosban, Salgótarjánban, Miskolcon is golyózáport lőttek a tüntetők közé. Bevezették a rögtönbíráskodást és a statáriumot. Egy év alatt 152 halálos ítéletet hoztak. A forradalom legszűkebb vezető testületének perére 1958 nyarán került sor. Kötél általi halálra ítélték és kivégezték Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök titkárságának vezetőjét és Gimes Miklós újságírót, akiket titokban jeltelen sírokba temettek. A 12 napos szabadságért öbb mint 15 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, több mint kétszáz személyt végeztek ki. Sokan – 200-250 ezer fő - a megtorlás elől külföldre menekültek.